azaz a fotóról portrézás buktatói
-tanulmányszerűség-
Rajzoló, s ezen belül képzetten portrézó kortársaim jól tudják a szabályt: „az igazi” portré csakis élő modell után készülhet. Megtanulni a tudományt legalábbis így érdemes. Ez hagyományos nézőpont az oktatásban, s nem is azért, mert hagyományos, hanem azért mert mély tudás és tapasztalat van e hagyomány mögött, érdemes legalább egy kicsit ezt elhinni, és legalább kipróbálni, igaza van e ennek az állításnak, vagy sem. Én kipróbáltam, s vallom is!
Tanítványaim többen megkérdőjelezték ezt. Mondván, hogy az élő modell izeg-mozog, nemcsak oldalra, de le és fel, sőt, akár ferde tengelyeken is- amiből meg jó sok van. (Persze ezt a 2D-s papír szemszögéből nézve) Picit mindig elmozdul az arc önkéntelenül, ha például valami felkelti a modell figyelmét, vagy elfáradnak nyakizmai. Annyira, hogy ő maga legjobb szándéka ellenére sem veszi ezt észre, viszont mi, akik rajzoljuk „mindent látunk”. Kevés rajzoló tapasztalattal, vagy a sok tapasztalattal, de „neadjisten” a rutinból kiesve ez bizony jócskán nehézségeket okoz. Főleg a szerkezetnél és az ezzel szorosan összefüggő karakternél. A karakter pedig ugye a portré lényege, lelke, mindene…
Valljuk meg kényelmesebb, ha fotót kap az ember, s arról dolgozik otthon nyugiban, s nem kell mindenféle idegen, vagy kevésbé idegen emberrel küzdenie, udvariaskodnia. Rajzolni nyugiban jó! A rajzolás érzékeny jószág, a szakmaiság minden becsületesen megtanult rétegei ellenére is. Kizökkentő tényezők, „környezeti ártalmak”, belső hangok, kételyek, megfelelési kényszer nehezítik a munkát…
Tehát fotóról rajzolni kényelmes. Még kényelmesebb, ha a fotókat a megrendelő hozza –mert akkor még fotózni sem kell…
Pedig igenis a rajzolónak kell a fotókat elkészítenie, mert az első -a legfontosabb- csapdák az alapanyagban, a fotókban rejlenek. Persze ha ajándék, meglepetés lesz a készülő rajz, akkor ez nehezen megoldható…de nem lehetetlen!
Ha a saját fotó megoldhatatlan, érdemes több, sőt -rutintalan megrendelőknél-, sok-sok különféle fotót kérni.
Nézzük sorra a buktatókat először az alapanyagban:
1. Nem ideális fényviszonyok. Vakuzás minden mennyiségben. Vagy csoportportrénál, ha több fotóról válogatjuk össze az arcokat: a megvilágítás nem egyező iránya, aránya. Anyu arca nyáron erős napsütésben, éles árnyékokkal, apu arca szobában, szórt puha fényben…Nem kis rajzi tapasztalat kell ezt valahogy kiegyensúlyozni úgy, hogy szakmailag is megállja a helyét.
2. Felbontás. Képzeljünk el egy beszkennelt fotót pl. a tíz éves érettségi találkozóról, amiről egy arcot kell kivágnunk, mert a megrendelő szerint ezen a fotón néz ki a pasija a legjobban. Oké, szkennelési felbontás, oké, fotóméret, fokozhatjuk, de valójában ez részletkérdés, mindegy. Jó ötlet: használjunk szenet, így talán el lehet mismásolni a pontatlanságokat…vicc.
3. Nézőpont. Csoportportrénál főleg. Pl. az anyuka kissé felülről, az apuka még jobban felülről, a gyerkőc meg pl. kissé alulról van fotózva. Na ebből egy egészséges konzervatív hierarchiával rendelkező családi beállítást létrehozni nem könnyű feladat. Vagy nagyon kreatív kompozíciót kell kitalálni, amire a megrendelő a legritkább esetben nyitott J, vagy megint csak hihetetlen rajzi rutinnal kell rendelkezni. Lényegében valami teljesen mást rajzolni a fotókból hihetően, mint ami azokon látszik. Bátorság, főleg, ha élőben sohasem láttuk az rajzolandó illetőt…
folyt. köv.
